Szakács Annamária

1981. április 16.-án láttam meg először a napvilágot, hívő szülők gyermekeként. Édesanyám évről-évre, hétről-hétre vitt magával a gyülekezetbe ha akartam, ha nem. 15 éves koroig csak úgy lepattantak rólamaz ott hallottak.Nem igazán vettem figyelembe a prédikációkat. Édesanyám próbált belenevelni a ,,hivő életbe'', amig kisgyerek voltam, mindig olvasott fel nekem a Bibliából, imádkozni is tanított. Amikor már nagyobb voltam, én magam is olvastam a Bibliát, imádkoztam, de mindig azért tettem, mert úgy gondoltam, ezzel elget teszek Istennnek és úgy tettem ezeket, mintha csupán egy robot lennék, aki mindennap elvégzi a teendő feladatát.
Örömemet viszont más dolgokban kerestem, nem örömmel olvastam az Igét.
Voltam úgy, amikor imaházba kellett menni, hogy kieszeltem valami hazugságot, vagyis azt hazudtam anyukámnak, hogy beteg vagyok, és ha végül rájött, hogy semmi bajom sincs , úgy is próbáltam vele megalkudni, és mivel már nem tudott mit csinalni , hagyott , én pedig arra a syavára, hogy megmondja , ha kérdezik, hogy én nem akartam menni, akkor szégyenletemben is elmentem.
Amikor már serdülő voltam, akkor is sok bűnt elkövettem édesanyámmal szemben, ő már nem bírta elviseni rosszaságomat, emiatt gyakran mondta, hogy sírba viszem őt
Sokszor mondta nekem, hogy térjek meg, de én még hallani sem akartam a megtérésről, azt gondoltam még ráérek. Az Úr nagy kegyelme és végtelen megmentő , nagy szeretete, hogy kivont engem a kárhozatból, mert ahogy végigtekintek a múltamon, sok esetben lehetett volna arra gondolni, hogy a világban ragadok és a Sátán kezében. Röviddel megtérésem előtt többször próbálkozott az Úr, hogy mgtérésre bírjon: volt egyik évben egy olyan ,,itéletidő'' , amilyent még nem láttam: egy nagy vihar jött és mivel az erdőhöz közel lakunk, lehetett hallani ahogy a fákat kiszaggatja gyökerestül százával.Én abban a pillanatban nem tudtam, mi történik, azt hittem bekövetkezett az Úr Jézus visszajövetele és ráebredtem , hogy nem vagyok készen, nagyon kétségbe voltam esve, ígértem fűt-fát az Úrnak, de végül nem történt semmi életemben.
Egy másik alkalommal egy tragédia történt a családunkban: nagymamámat elütötte egy autó, és klinikai halál következett be nála. A túléléshez csupán 15 %-a volt. Leírhatatlanul megrázott ez az eset. Anyukám megkérdezte tőlem, hogyha az Úr meggyógyítja mamát, döntök-e az Úr mellett, ekkor határozottan nagy igéretet tettem, de továbbra is éltem a magam bűnös, elveszett életét anélkül, hogy figyelembe vettem volna ezt.
95 nyarán utólért Isten végtelen szeretetteljes kegyelme, aminek már nem tudtam ellenállni, és ez a hatalmas fordulat akkor történt, amikor Mike Sámuel és még jó pár fiatal jött 2-3 hétre missziózni, ide Kovásznára. (Akkor láttam életemben először Sámuelt, addig még nem is hallottam róla. Mindennap énekekkkel, bizonyságtételekkel szolgáltak a parkban. Én persze minden alkalomra elmentem. ahogy mindennap hallgattam őket, az egyik ének úgy megragadott, mint még soha semmi azelőtt, megláttatta az Úr a hívő életnek azt a csodálatos oldalát, ahol a hívőnek a mennybe egy kimondhatatlanul örömteljes élete lesz és ekkor már úgy kívántam volna , hogy velem is történjen meg az, ami az énekszövegben elhangzott. Én e földről, hol most lakom egy szőp dícső Hazába uztazom, az Útra megvan a jegyem, Golgotán váltotta Jézus meg nekem.(Ezt az éneket ekkor halottam először). Elgondoltam magamban, hogy vajon lehetséges, hogy én is részesüljek ebben a mennyei örömben? Erre akkor még nem kaptam választ. Ezután egy másik nap az történt, hogy a városi kultúrházban is tartottak ők előadásokat, elmentem oda is. Ahogy hallgattam a prédikációkat, egy mondat villámként hasított szívembe: hol töltöd az örökkévalóságot?-ez a kérdés hangzott el.Én aekkor nagyon megrémültem, mivel Isten világossága megmutatta mint még soha, hogy nem vagyok még megmentve és a kárhozat vár rám, így ráébredtem elveszett állapotomra, s mivel tudtam annyi rosszat tettem életemben, azt gondoltam, én már el kell vesszek, nincs kiút számomra. amikor vége lett az előadásnak, haza mentem, nem szóltam otthon senkinek semmit, lefekvéskor bebújtam a paplan alá, és hosszú ideig sírtam, kegyelemért és bűnbocsánatért könyörögtem Istenhez . Ekkor már vágytam őszinte megtérésre, de nem tudtam valamiért még akkor megtérni. Azt gondoltam , lehet hogy nem is fogok tudni már soha.
Életem fordulata akkor történt meg amikor a fiatalok gyermekistentiszteletet tartottak az imaházba.AKezdés előtt az egyik misszióslánnyal összetalálkoztam az udvaron és ő azonnal feltette azt a kérdést, hogy befogadtam-e az Urat a szívembe, annak ellenére, hogy megtérésre vágytm mégis legszívesebben kikerültem volna ezt a kérdést.Úgy éreztem magam mint amikor jéghideg vízzel öntenek le,de persze nem bújtam ki e életbevágóan fontos kérdés alól és meg kellet mondanom hogy még nem fogadtam be az Urat.Nem volt idő további beszélgetés folytatására, mert már kezdődött az istentisztelet, én pedig örültem hogy ez a ,, kínos'' beszélgetés nem folytatódott.Az istentiszteleten viszont megtört egy kemény szív.
Mike Sámuel prédikációján keresztül megláttam, hogy Isten keres és megment, szeretetét nyujtja felém, én teljes szívemmel elhatároztam, hogy pontot teszek eddigi életemnek és kimondtam sóvárgó szívvel a nagy IGEN-t az Úrnak.
Az Úr két évra rá, 1997. jul 13.-án munkálta ki bennem, hogy a bemerítés által is bizonyítsam hogy az Úré vagyok, hozzá tartozok.
Az Úré legyen a hála és a dicsősség, amit elkezdett bennem, amit végez a jelenben és amit a közeljövőben is fog végezni.